Évszázadok óta dúl a vita arról hogy az ember alapvetően önző, vagy képes e a valódi önzetlenségre.
Úgy fest az a filozófiai vonal nyert amelyik azt állítja, az ember minden tettét önzés vezérli, ha tudatos az ha nem... vagyis még ha segítünk is másnak, az is önzés hisz örömünk vagy/és megnyugvásunk leljük e tettünkben, ez vezérel. Valóban minden önzés?
Azt hiszem ez a kérdés alapvető, az emberiséggel s önmagunkkal szemben. Alapvető hisz ha igaz hogy csak önzésből teszünk mindent, akkor melyik mély érzésű ember lesz képes elfogadni önmagát, egyáltalán képes lesz e boldognak lenni?
Aztán itt ez a cikk ahol bizonyítékokat találnak ezek ellen hisz sokan minden "racionális" okot nélkülözve "ösztönösen" rohantak így vagy úgy segítséget nyújtani, félredobva saját biztonságuk iránti aggódásuk, vagy épp a maratoni táv lefutása után tovább futottak a kórházba vért adni idegeneknek... amiből hasznuk nem származhat, sőt.
Mindezt azért írtam le mert úgy látom megint két szélsőség vitája vált a leghangosabbá míg a megoldás olyan egyszerű:
Nem az számít hogy az ember mit miért tesz, hanem hogy mit tesz.
Tegyük fel valaki 0-24 utál mindenkit, képzeletben, reggel munkába menet karóba húzza a szomszédját, a főnökét naponta 5x veri péppé a lelki szemei láttára, s lefekvés előtt is csak tömeggyilkosságokon jár az esze.... de ez az ember közben soha semmi rosszat nem tesz, sőt, most mindegy miért, épp segít is picit, valahogy hasznot hajt a világnak...
Akkor ez az ember rossz? Nem, hisz a gyakorlat a lényeg, ezt érzi a világ. Ugyanígy lehet valaki bármennyire önző ha összességében a tetteivel a világot egy jobb hellyé teszi.
Szóval, nincs miért elkeseredni :) |
